AnyaKlikk

I love MÁV: a kalauz buzdított szoptatásra

Úgy alakult, hogy nem autóval (a férjemmel) jöttünk haza a nagypapánál töltött vakációról, mert némi hivatali elfoglaltság miatt a két kicsi fiammal maradtam még két napot. El kellett döntenem és ki kellett találnom, hogy oldjuk meg a lakhelyünk és a papa lakhelye közti 200 km-es távolság problematikáját  – autó nélkül. Adott a 3 éves, a 9 hónapos és egy 32 éves kisméretű, relatív rugalmas anyuka. Osztottam, szoroztam, hogy busz vagy vonat legyen-e, és a vonat mellett döntöttem végül. Minden számításom bejött, és minden várakozásomat felülmúlta a majd’ 3,5 órás út. Amikor ilyen eredményes valami, amit hosszan tervezek és végül fülig vigyorral abszolválok gyerekekkel, mindig az az első gondolatom, hogy megosztom veletek. Most is, bátorítólag.

Olcsóbb, kényelmes

Szóval a MÁV mellett szól, hogy a vonaton van családpolitikai kedvezmény, ami annyit tesz, hogy 18 év alatti gyerekekkel utazva 33%-os kedvezményt kapsz jegyvásárláskor, plusz erre jön az elektronikus úton vásárolt jegyre némi kedvezmény. Úgy döntöttem, most, a brutál melegben nem fogok a lepukkant, fémszagú járatokban dekkolni, az IC-t céloztam be. Nem hiába: kulturált, tiszta, klímás és wifi is van a “fedélzeten”. A helyjegyre sem sajnáltam a pénzt, és bár az elvileg az öledben utazó ölbegyereknek nem kellene váltani, én mégis 3-at tettem a virtuális kosaramba, amikor intéztem előző este az utunkat. Jó döntés volt ez is: végig szabadon tudtak mozogni a fiúk a duplaülésekben, fekve olvasni, játszani, az ablaknál szertetni, kajtatni, nézelődni, s végül senki nem ült mellénk negyediknek az egész út alatt. Az asztalka szuperül elbírt mindent, amire a hosszú út alatt szükség volt: nedves popsitörlő, víz, rágcsa, könyv, újság, játékok. 

Nincs babakocsink (az első fél évre volt kölcsön, hogy az autós hordozóban ülve tudjam tologatni, ha kell), csak ergonomikus, csatos hordozónk, utóbbit megint megáldottam útközben, ugyanis a kicsi egyik alvása nyilván a délutáni útra esett. Csak felkaptam a hátamra, a nagynak adtam játékot a kezébe, a lelkére kötöttem, hogy sehova ne slisszoljon el, míg engem nem lát, húzok altatni, és sétafikáltam 10 percet egy vagonon át fel s alá, már aludt is. Megjegyzem, babakocsival is uralható lett volna a terep.

A telefonomra előre töltöttem a gyerek kedvenc meséjéből, feltöltve eltettem a powerbankot a táskámba egy kábellel (semmit nem bízok a véletlenre, ha házon kívül vagyok a kicsikkel, így azt sem engedem meg magamnak, hogy lemerüljön a telefonom útközben), egy járműves kirakós játékot újítottam be az appstore-ból, amit előző este azért meóztattam vele, hogy jó lesz-e. Jó lett. Mellécsaptam egy pici feladatokkal teli játékgyűjteményt, ami a tenyerünkben elfér.

Evés, ivás, szoptatás

A naggyal nem lett volna gond ezen az úton (vagyis elég fegyelmezett ilyen körülmények között, meg előre megbeszéltük vele, mi lesz, hogy kellene viselkednie), az izgulásfaktor bennem a kicsivel kapcsolatban volt nagy: ő igény szerint szoptatott baba, és erről nem nagyon akartam lemondani a vonaton sem, pláne a melegben. Vagyis be kellett vállalnom, hogy nyilvánosan kell szoptatnom, akár többször is. Így esett, hogy diszkréten, textilpelus alá bújva neki is látott az evésnek már az első 10 km-en, amikor gurgulázó hangjából már tudtam, itt a perc, most tör ki a hangos sírás, ha nem nyugodhat meg a rajtam. Sehol senki a környéken, békében bele is kezdett, ám ekkor jött a kalauz.

 

FOTO: FORTEPAN /Kotnyek Antal adományozó (1954)

 

Idősebb, talán 50-es asszony, kontyban a haja, mosolygós arcú. Amikor messziről látja, hogy érkezésére illedelmesen befejezésre késztetem a kicsit (ez olyasmi, mint hogy a boltban sem mobilozok fizetésnél, vagy nem tömök giroszt a gyógyszertárban, amikor váltom ki a recepteket), kedvesen bátorít, hogy ne hagyjam abba, hiszen ez a világ legjobb dolga, ami mama és baba között történhet. Lehuppan mellénk (a többi utast már ellenőrizte), beszélgetünk, mintha csak ezer éve ismernénk egymást, mintha a nagyi lenne a családunkból, én pedig oldódom, örülök ennek a kedves fogadtatásnak. A klíma megy, jól vagyunk, tisztaság van és még anyaságomban, a nekem fontos elveimben is támogat a MÁV dolgozója, aki jelenleg egyszemélyben írja át a monstrum állami céggel kapcsolatban eddig kialakult képet a fejemben. Beszélgetünk az ő szoptatási tapasztalatairól, az ösztönös anyai tevékenységekről, hogy neki hogy alakult ez a gyermekeivel. Hogy örül, hogy a szoptatást támogatni kezdi mindenki össztársadalmi szinten, az ő idejében ez még küzdelmes volt, a hosszan tartó szoptatás pedig még nagyobb bűn volt, még a szűkebb család szemében is. Közben bepittyenti az e-jegyeket, kedvesen kérdezgeti a nagyobbikat is. Támogat, bátorít, mosolyog. Majd muszáj mennie, hiszen újabb megálló következik, neki pedig dolga van. Kicsit sajnálom, de megértem. Az úton aztán többször felénk jár, mindig csekkolja, jól vagyunk-e, kérdi, hol szállunk le, menni fog-e. Jól esik a törődés. Még mindig alig hiszem el.

A kicsi és a pici – nézelődnek, a tehervonatok nagyon izgisnek bizonyulnak Fehérváron (A fotó saját, felhasználni csak a szerző engedélyével lehet)

 

Van még az országban empátia

De visszanyertem az emberekbe, az “utazóközönségbe” vetett hitemet is. A néni, aki mögénk ül, bemutatkozik nekünk és a bámészkodó nagyobbikomnak Balatonfüred környékén, a fiam viszonozza a parolát, Pestig beszélgetnek, incselkednek. Megkérdezi illően tőlem, adhat-e neki kiflit, az engedélykérésen megint meghatódom, természetesen megengedem (mostanában sokszor csak úgy a gyerekem kezébe nyomnak itt-ott valamit, a jelenséget nem tudom sajnos hova tenni), és a kicsinek is jut végül. Közben – amikor a 9 hónapost már nagyon nehéz lefoglalnom, látványosan menne, unja a banánt és a helyzetet – mellénk huppan egy szintén ötvenes hölgy, hogy mesélne, énekelne a gyermekeimnek, ha megengedem. Az “Erdő szélén házikó” mellett van “Hüvelykujjam almafázás” is, mindkettő ámulva figyel, én továbbra sem térek magamhoz, hogy van még együttérzés a népben, segítenek, hogy ne egyedül küzdjek velük a hosszú úton. A néni elmondja, dadus volt 30 évig egy oviban, ő nem tudja megállni, hogy ilyen helyzetekben ne térjen oda a picikhez. Újabb visszacsatolást kapok: elhűl, hogy a fiam nem ovis még (csak ősztől), és hogy mennyire fegyelmezett, szófogadó, nem esik szét – bizonyára az én érdemem. Pirulok, hát van meló benne, igen.

A szemben ülő japán turisták is néznek minket, utóbb kiderül, egyikük tud magyarul, vele is diskurálunk, ők is mókáznak a fiúkkal, de a kettővel mögöttünk levő kamaszlányok is oda-odalépnek hozzánk, ihletetten, a gyerekektől olvadozva, le-lefoglalva őket, elvonva figyelmüket az útról. Amikor altatok, az ajtóban ülő 40-es férfi súg mindig, hogy hogy áll a hátamon levő ded, még mászkáljak kicsit, vagy már közel az alvás, amikor sikeres a projekt, mutatja némán, hogy szerinte ülhetek le, nagyon tetszik neki a megoldás. 

Budafok magasságában a nagyfiam közli, ő Tünde nénivel szeretne leszállni, ha már felajánlotta a segítségét, meg a kiflije is finom volt, a diskurzus épp a teljesen elcsendesedett vagonban zajlik, így másik 40 ember kacag fel a cukiságon, egyemberként, és Tünde néni mellé rögtön kerekedik egy másik, idősebb hölgy, aki a gigantikus hátizsákomra (vagyis hasizsákomra, a hátamon a pici üdül) jelentkezik be a leszállás idejére. Kelenföld, gond nélküli érkezés, segítő kezek, mosolygó baba hátul, a vonatozás élményétől megrészegült mindjárt ovis velem kézen fogva.

Hálás vagyok. Mindenkinek. Hogy egy olyan utazásban volt részem a sok nehezítő körülmény ellenére, amiről nem is álmodtam. Hogy máskor is jó szívvel fogom ezt a verziót kipróbálni, immár félelmek nélkül. Szoptatva, hordozva, kisgyermekkel – nem feszengve. Bízva az embertársakban, az empátia erejében, az asszonytársi segítségben. Mert még létezik, higgyétek el.

Köszönjük, hogy olvasol minket.

Mondd el nekünk a véleményed lent!

Hogy ne maradj le a legfrissebb posztokról és a mindennapjainkról, kövess minket Facebookon és Instagramon is! 

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!