AnyaKlikk

Anyaság: felőröl, hogy non-stop bűntudatom van

Tudom, hogy nem kellene így lennie. Gondolkodó, érzelmi intelligenciával is talán jól álló nő, anya, feleség vagyok egyébként, amikor magamnál vagyok. Azt is tudom, hogy az én fejemben kellene rendet tenni, sőt leginkább fel kellene töltődnöm valahogy. Mert teljesen lemerültem. Nem magyarázkodom, nagyon nehéz mostanában itthon két kicsivel, úgy, hogy az egyik életkorából adódóan nem jár intézménybe, a másik pedig azért, mert áprilisi születésű, csak ősztől megy oviba, a bölcsődéből pedig én döntöttem úgy a tesó születése után, hogy kiveszem. Folyton beteg volt, mit több, kruppos (aki ismeri testközelből a betegséget, tudja, miért horror minden alkalommal félig felöltözve várni, hogy most vajon kórház lesz-e – vagy elég a kúp a ma éjjel fuldokló gyereknek). Mondhatná itt most mindenki – lehet, joggal – akkor egyem meg, amit főztem… Köszi, nekem is eszembe jutott. Szóval én mostanra érzem azt, nem megy. Sőt, hogy csődöt mondtam anyaként. 0-24-ben őrlődöm a bűntudattól, azoktól a címkéktől (ha tetszik, hashtagektől), amelyek emiatt kis felhőkben úsznak be a fejembe. És emlékeztetnek, mi mindent nem csinálok jól. Tovább is megyek: felhívják a figyelmemet arra, hogy ugyanezekért mondjuk gyermektelenül vagy akár egy gyermekkel a hónom alatt még sanda pillantásokat vetettem más anyákra. Legalább az empátiám nőtt. Meg másra is jó volt. No, ha mást nem, arra elég volt ez a sokszor piszok nehéz háromnegyed év kettővel egyedül itthon, hogy beismerjem, az amúgy hiperaktív, multitasker énemnek is elképesztő mentális terhelés mindent kézben tartani anyaként, nem csoda, ha itt-ott rés keletkezik a pajzson. Nekem ezek a kétgyermekes hónapok szolgáltak leckeként, hogy belássam, nekem kell a segítség, vagy legalábbis le kell mondanom valamiről a kis elvárásos listámat nézve, hogy egyben tudjak maradni mentálisan (vagy ha nem tudatos a lemondás, akkor lemorzsolódnak fontos/fontosnak vélt menüpontok maguktól). Mert, ha én egyben vagyok, a gyerekek is. Bátran leírom és bevallom: most én sem vagyok egyben – és a gyermekeim sem.  És részemről ez leginkább a szünet nélküli bűntudatnak tudható be.

Lemerültek az anyai akksik bennem (Kép: lauren rushing, Flickr, innen)

No és miért van bűntudatom? Mert…

#mégrendesreggelitsemadoknekik

Reggelire olykor csak kekszmaradék van és joghurt, a kicsinek találok némi szottyadt almát a hűtőben. Mert nem volt időm és erőm kimenni a sarki boltig sem a gyerekekkel tegnap, akik közül az egyik közli velem két hete mindennap, hogy ő nekem nem fog aludni délután, majd az óvodában, de itthon és velem nem. Egy órán át küzdök velük, a kicsit nem tudom így érdemben altatni, a nagy már bucira ellenkezte a fejét. Feladom. Elfáradok már délután egyre. A kicsi végül a hátamon próbál aludni, míg bezárkózom vele a rumliszobába, ahova pár percre el tudok bújni az őrjöngő nagy elől. #vacsorárakétnapjatésztavan

#foltosakicsiruhája

Mert 90 fokon sem jön ki, perkarbonáttal sem jön ki, venissel sem jön ki. Minden foltos, azonnal, előke viselése mellett is. Csak nekem nem megy nyilván, más gyerekén ott feszít a márkás, patyolattiszta ruha, amit egész nap cserélget a gyereken. Nos, én nem. Nincs erőm. Lekajálja, itthon jó lesz. Ha vendégségbe megyünk, próbálok szalonképesebbet túrni, de ott úgyis pont olyan lesz estére, mint a leharcoltak. És nekem már nincs erőm küzdeni ellene. #igénytelenanyaazilyen

#ebédreolykorkajátrendelek

Mert 40 fokban nincs erőm és lehetőségem most a tűzhely mellett állni. És jellemzően délután lenne lehetőségem főzni mellőlük, ám így, hogy a nagy nem alszik, képtelenség. A délelőtti széthullás után, alvás nélkül vágunk neki a délutánnak, a nagy alaphangulata már adott. Semmi sem jó, ragad rám, követelőzik, szakadjak húszfelé, rajzoljunk, gyurmázzunk, bunkerozzunk, meséljünk, menjünk idemegoda – gyerekből van, jól működik, tudom. Így hát nem főzök, szétszednek. Online rendelek, kifizetem. Legalább a húskészítményeket és az allergéneket beikszelem a diétaszűrőbe, hogy némileg egészségesebb legyen a menü.  #spórolnisemtudokígy

#csaktesséklásséktakarítok

Gyors porszívózás, max heti egy felmosás (minderre csak a földszinten jut időm, a felső szintről ne beszéljünk), de azt sem tudom bármikor, mert mindkét fiam esik-kel a járólapon. És hiába takarítok, minden a földön landol, a hozzátáplálás és egy hároméves már csak ilyen. Morzsa, gyümölcsmócsing, müzli titrálódik eggyé a járólappal, ha pedig babanyál a kötőanyag, az csak vésővel jön fel. Már ezek ellen sincs erőm küzdeni napi szinten, ötször (két gyerekkel szorozva). És arra sincs erőm mindig figyelni, hogy az utolsó almadarabkát vagy mozarelladarabot is összeszedjem a földről, így a kicsi olykor később onnan eszi fel. Ilyenkor 10-es skálán 15-ös a bűntudat. Kukákat ürítek rendesen, az a melegben büdös, a wc-t próbálom tisztán tartani, de kb ennyire futja az erőmből.145 nm-t kellene tisztán tartanom. Nem vagyok tisztaságmániás, de szeretem a rendet, de ezt nem tudom megteremteni mostanság. A tiszta ruhák hegyekben állnak, olykor napokig a kosárból húzkodom a felvenni valót a családtagoknak. #vasalnisemvasalokaférjemnek

#nemtudokanagyrafigyelni

A kicsi minden szabad erőmet és figyelmemet felemészti: kissé sok az egy négyzetméterre jutó lépcsők és megmászható helyek száma a földszinten és az emeleten is, ezek meghódítása életkori sajátosságból fakadó vágya a 8 hónaposnak, következésképp nem lehet szem elől téveszteni. Negyed percre sem. Egy eldobott zsebkendő, be nem vezetett hozzávalókból álló, gazda nélkül hagyott keksz a dohányzóasztalon, tető nélkül kallódó popsikrém vagy kiszóródott, felnyalható mosóportörmelék a fürdő kövén – szóval állandó éberség kell. Zuhanyozni sem tudok, mert egyből valami veszélyeset tesz, a szappanos test pedig nem kellően fürge ilyen szituációban nekifutásból kivágódva a kádból. A naggyal épp elkezdenék duplózni vagy boltosat játszani, máris fel kell ugrani a kicsihez, vagy erőnek erejével távol tartani, hogy ne romboljon szét mindent – amitől joggal lesz nyűgös a nagy. Ugyanígy a játszótérről is haza kell indulni, ha a kicsit nem tudom már foglalkoztatni annyira, hogy csak az apró kavics és a homok legyen számára az egyetlen alternatíva, amit magába tömhet. Miatta rendre hamar koccolunk a hinták és homokozók mellől, a nagy legnagyobb bánatára. #másanyaboldoganpózolkettővelajátszóházban

#nincsidőmmagamra

Ez már igaziból egy nagyon halvány igényem, elnyomtam magamban, mert arra szorítkozom, hogy legalább enni és inni tudjak relatív normálisan, nemhogy barátnőzni, kimenőt szervezni. Tornára erős szervezés árán eljutok heti egyszer általában, naná, hogy bűntudattal. Mert a férjem emiatt később megy be, majd éjszakába nyúlóan pótolja olykor a reggeli késést, plusz a tornám miatt korán kel fel bébiszittelni, holott hajnalig nyomta ő is a pluszmunkáját. Van arckrémem és testápolóm is, 30 felett állítólag nem árt, de nem jutok el odáig, hogy kenjem magamra, pedig szomjazza a bőröm.  Törődj magaddal – jut eszembe a vezető, világmárkás kozmetikum szlogenje, és visszakérdezek: és addig te tutujgatod az üvöltő, szopizni akaró, szeparációsan szorongó kisebbikemet, míg a tükör előtt tetvészkedem? Te rohansz oda, amikor a nagy hanyatt esik az ágyról, a nyakát törve? És menjek barátnőzni? Mikor, hétvégén? Amikor a 12-14 órákat dolgozó, éjjel pluszmunkázó férjem is pihenne vagy a házunkkal kellene kollektíve haladni? Akkor hagyjam itt két (a láthatásos hétvégén 3) gyerekkel, amikor egyébként együtt is lehetnénk? #nekisincsidejemagára

#kiabálok

Sokat. Mostanában. Feszült vagyok, kicsúsznak a káromkodások is. A szelíd indulású hisztikezelésem köddé vált ilyen kondíciók között. Rémesnek érzem magam, eszköztelennek, fáradtnak, erőtlennek. Szégyellem. A szomszédok is hallják. Azok a szomszédok, akiket decemberben negatívan ítéltem meg, ugyanígy két kisfiú terelgetése miatt, akikkel sokszor hallom hangoskodni a szülőket. #ordibátorlettem

#fogmosásnélkülalszomel

Mert az esti szétesés alatt örülök, ha minimális ideggel lenyomom a kettőt, sokszor leginkább egyedül küzdve velük a vacsora-fürdetés-altatás háromszögben. Elalszom velük, hullafáradtan, kimerülten, olykor utcai ruhában, reggelig. A férjemmel kevés kettesben tölthető időnk van, nemhogy romantikázós. Tudom, elmúlik ez az időszak is, vannak emlékfoszlányaim a nagyobbikkal, de most nem tud elég erőt adni a tudat sem. #felsültemfeleségkéntis

#hülyülökvészesen

Pedig mindeközben dolgozom is mellőlük, ha nem alszom el éjjel, több helyre is, szabadúszóként. Örömöm lelem a munkámban, fontos nekem, ragaszkodom hozzá, és a feletteseim is hozzám. De menthetetlenül butulok, felejtek, amortizálódom. Nem láttam híradót és értelmes felnőtt tévéműsort hónapok óta. Könyv nem volt a kezemben, de még filmet is decemberben néztem utoljára. Mert mesefilmet nyilván. A mesék főcímdalai és a főhősök neve szorítja ki az amúgy lexikonagyam újabb és újabb tételeit. Napról napra egyre többet. Más anyuka meg egyetemre jár, továbbképzésre és nyelvtanfolyamra. Nekem nem megy. #gyesszindrómáslettem

#zugzabálok

Egy kocka csoki, egy kis fahéjas kölesgolyó, keksz, bonbon, amit babalátogatáskor hoztak. Csendben, hogy ne lássa más. A gyerekek mármint. Férj tudja, ismer. Meg azt is, hogy 40 kiló vagyok vasággyal, nem lesz belőlem willendorfi vénusz. És mellé kávé. Kettő Három. Kicsikart énidő. #miértnemafehérjeporomattolomhelyette?

Egy egész doboz fagyi éjszakai munka mellé. Tökegyedül ettem meg.

#telefontnyomkodok

Mert ott tudok szociális életet élni, beszélgetni a barátokkal, céges levelet olvasni, bevásárlólistát megosztani a férjemmel. Tájékozódni, kilátni a gyesből. Érzelmeket leírni, kiadni. De már ez is idegesít. Miért nem a gyerekeimmel vagyok? A Fb-profilomra már egy ideje nem töltök semmit, sőt legyalultam majdnem mindent, az Insta-fiókomat is lepucoltam, már alig járok oda nézelődni is, szakadok le a hálóról. Leépítem, amit tudok, de végleg nem tudom kiiktatni. Utolsó mentsváramnak érzem, bűntudattal. #ipszilongenerációsanya

Még annyi mindent tudnék írni:

#kipusztultakertis: szerettem volna, ha szebben meg tudjuk csinálni idén, nem lett belőle semmi. Vagyis nagy tervek, végül kiégett fű. Napi 3-szor kellene locsolnom a felsoroltak mellett, meg gazolni, csinosítani. Feladtam. Csak a paradicsompalánták élnek.

#nemkézműveskedünk: Tök jó lenne a nyári szünetet érdekes dolgokkal tölteni, kivágni, ragasztani, sarazni, dagonyázni és társai. Most erre sem tudok időt keríteni érdemben, sajnálom a fiamat.

#200megválaszolatlanímélemvan: Olyan jó lenne válaszolni az összes rám gondolóra, átgondolni mindent érdemben. De mikor?

#egyedülfürdik Azért is bűntudatom van, ha nem ülök mellé fürdéskor, mert míg pancsol, kipakolom a mosógépet (ami fél napot várt rám, mire eljutottam a teregetésig, de még épp nem büdösödött be). Azért is emésztem magam, hogy kétszer kapcsolok neki tévét, reggel és este is fél órát, míg kaját csinálok, ahelyett, hogy mondókáznánk, beszélgetnénk.

#elfelejtemaDvitamint: Mindkettőnek, akár napokon át. Ég a pofám. Cserébe viszont sokat vagyunk a szabadban. 

#késvemegyünkkontrollra: Az összes apró-cseprő betegségükkel, nyavalyájukkal. “Három hónap múlva kontroll” nálunk =kb. 5 hónap múlva eljutok velük.

#mindigutolsópillanatbanvágokkörmöt: Mindkettőnek. Amikor már gitározni is túl nagy lenne az összes karmuk.

És emésztem magam most is, hogy meg akartam írni ezt a posztot már két hete, szüksége volt a lelkemnek a megkönnyebbülés miatt. 

Jövő héttől szabadságon van a férjem, megpróbálunk töltekezni. Együtt, egymásból. Nagyon sokat várunk attól a pár naptól. Bűntudatom van emiatt is: hogy juthattam idáig mentálisan. Azzal nyugtatom magam – és a környezetem is -, hogy  sok teher van rajtam, nehéz időszak, és így ment. Ettől még nem tudok szeretettel gondolni magamra. A fiúknak 20 év múlva talán már mentegetőzés nélkül tudom mondani: anyátoknak akkor így sikerült. Próbált elég jó szülő lenni. Ennyire telt, mérhetetlen sok bűntudattal és agyalással. “Túléltétek, gyerekek, ez volt az egyetlen cél” – hallom magamat, és látom is a ráncos, remélhetőleg békés arcomat. És remélem, a következő 20 évben felvértezem magam még jobb eszközökkel, megacélosodom. Növesztek még 10 kart, megnyújtom a napokat 48 órásra, leadok az elvárásaimból, és ezzel párhuzamosan a bűntudatomból is. Elengedem az ideákat, amik béklyóznak. Tudom, mi minden van az önismereti feladatlistámon most, elméletben minden jól megy.

Idelép most a fiam ebben a szent pillanatban, hogy a végére értem és rám néz: “Anya, te könnyekkel sírsz! Megölelhetlek?”

Megyek, nem nyomkodom ezt a szart. Mert már megint bűntudatom lesz a végén.

Köszönjük, hogy olvasol minket.

Mondd el nekünk a véleményed lent!

Hogy ne maradj le a legfrissebb posztokról és a mindennapjainkról, kövess minket Facebookon és Instagramon is! 

 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!