AnyaKlikk

A játék, amit anyaként is élvezek: az építőkocka

A minap arról beszélgettünk valakivel, hogy egyre több óvóbácsi kerül a kicsik pedagógusai közé, és ez mekkora buli. Van egy ismerős, aki arra a kérdésre, hogy miért ezt a pályát választotta, azt szokta felelni, hogy “hát, azért, mert így mindennap duplózhatok!” És abban a percben megvilágosodtam én is: teljesen megértem a választ és az indokot (még ha félig-meddig humoros-komolytalan is), ugyanis ez az a játék, amit gyermekként is imádtam, és szülőként is a LEGO DUPLO az, ami miatt bármikor leülök a fiam mellé építeni.

Szeretem azokat a játékokat, amelyek nagy teret engednek a fantáziának, és amik időtállóak, az összes gyermekemet, majd esetleg a rokongyerekeket, unokatesókat is kiszolgálják. Az építőkocka ilyen: variálható, kombinálható, igazi joker, és a család apraját-nagyját megmozgatja. És erre igazán csak Ketteske születése után döbbentem rá: bármikor odaengedhetem ugyanis a hét hónapost is a nagy kockahalmai közé, elég nagyok a színes kis műanyag elemek ahhoz, hogy ne akadjon a torkán, ne jelentsen rá potenciális fulladási veszélyt (Egyeske majdnem megfulladt egyszer, azóta kényszeresen figyelem a játékok és tárgyak méretét, hogy képes lenne-e bajt okozni). 

Ezer játék tárháza

A LEGO DUPLO nálunk mindenre jó: egyszer garázs  és ház épül belőle, másszor ágyat építünk az összes figurának (“anya, együtt kell aludni, ahogy mi is!”), de készült már szivárványos csúszda belőle az egyik Bogyó és Babóca mese okán, vagy nagy állatkert, virágokkal, sok szép oszloppal, ahol a fiam szerint sosem bántaná a tigris a kiskutyát. A kis építőelemek hol asztalként funkcionálnak, hol szénaként a tehénnek, tényleg multifunkcionális a dolog.  Apával meg óriási tornyot lehet építeni: fellépőtől, székről, majd apa öléből egyre magasabbra halmozni a színes elemeket.

Ezzel tanultunk számolni, de még a színeket is: a fiam valamiért ellenállhatatlan vágyat érez mindig szétválogatni az azonos színűeket, aztán meg az azonos formájúakat, és azon túl, hogy azért az elemek közötti turkálás izgatja anyai dobhártyámat rendesen, ennyi hátulütőt – ti. a műanyagok összekoccanása 1-2 óra után kissé cakkozza az idegeimet – simán benyelek cserébe az előnyökért. 

Szerepjáték indul!

Amint a kockázás önmagában már kezdett a fiamnál úgy 2,5 éves kora táján unalmasabb lenni, bejöttek a szerepjátékok is. Főzőcske, vásárlás, kertészkedés, vagy akár orvosos és állatorvosos játék. Az összes figura orrát kiszívtuk annak idején napjában többször is, krupposak is voltak – ezek sokat segítettek a mára talán halványuló befulladós betegség feldolgozásában. A pizzériás készlete pedig az egyetlen helyi és egyben finom pizzát sütő pizzériánkat taszította le a trónról: “anya, ma tőlem rendelj pizzát, ahogy szoktál az igazi telcsiden, de ma én hozom ki a motorral!” 

A pizzéria készen áll, a fiatalúr veszi fel a telefonos rendeléseket 🙂

Egy szó, mint száz, tartva magunkat ahhoz a filozófiához, hogy csak minimalista módon kezeljük a gyerekek játékkészletét, ezerszer inkább ezt a kollekciót bővítjük tovább erőnk szerint, évről évre, akár darabról darabra (pl. Facebookos csoportokban vadászva egy-egy sorompóra, különleges mintás elemre vagy állatra), mint valami további haszontalanra áldozzuk a pénzt. És ez öröm nekik és nekünk is. Aztán jön majd a LEGO, ha jól sejtem. De addig még van egy kis idő, hogy a fülem után talpaimat is felkészítsem a kihívásra… 🙂

 

Köszönjük, hogy olvasol minket.

Mondd el nekünk a véleményed lent!

Hogy ne maradj le a legfrissebb posztokról és a mindennapjainkról, kövess minket Facebookon és Instagramon is! 

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!