AnyaKlikk

Anyaság – elkerülhetetlen a mentális terhelés?

Egy francia grafikusnő, művésznevén Emma, a napokban elgondolkodtató mini képregényt adott közzé a Facebook oldalán. A családanyák láthatatlan munkájáról és az anyaság úgynevezett “mentális terheléséről” osztotta meg a gondolatait. Mert nem elég megcsinálni a gyerek körüli teendőket és a háztartási feladatokat, de észre is kell venni azokat. Nézzük Emma beszámolóját.

 

“Még régebben, az első munkahelyemen egy kolléganőm meghívott magukhoz vacsorára. Amikor megérkeztem, éppen az egyik gyermekét próbálta etetni, miközben készítette nekünk a vacsit. Így üdvözölt: ‘Ülj csak le, igyál valamit! Mindjárt jövök.’

Egy idő után a lábasból kifutott az étel, és minden a földre ömlött. A férje így szólt: ‘Hűha, micsoda rumli! De mégis mit csináltál?!’

A kolléganőm felcsattant: ‘Mi az, hogy mit csináltam?! Én csinálok MINDENT, ez az, amit csináltam!’

Mire a férje: ‘De hát csak meg kellett volna kérned, segítettem volna!’

 

A gyerek nem eszik, apa társalog és közben kifut az étel a lábasból. (kép: Emma)

 

Íme, egy jelenet, amely sok újdonsült szülő számára ismerős. Úgy gondolom, nagyon sok mindent elmond ez a családi szervezetről, amely ebben az új élethelyzetben jön létre. Amikor a férfi azt várja a párjától, hogy megkérje őt bizonyos feladatokra, az azt jelenti, hogy a nőben látja a háztartási feladatok megbízott ügyvezetőjét. Neki kell hát tudni, hogy mit és mikor kell csinálni. Az anya az otthoni “projektmenedzser” és az apa a végrehajtó.

A gond ezzel csak az, hogy megtervezni és beosztani a teendőket már eleve egy teljes munkaidős meló. Amikor jómagam a munkahelyemen projekteket kezdtem el menedzselni, nagyon hamar kiszálltam a megvalósítás részéből. Nem bírtam a kettőt egyszerre csinálni.

Szóval, amikor egy nőtől elvárjuk, hogy ő tervezze meg és egyben egy nagy részét csinálja is meg a feladatoknak, az valójában 75%-nyi munkát jelent. A feministák ezt a munkát “mentális terhelésnek” hívják.

A “mentális terhelés” annyit tesz, hogy mindig előre kell gondolkodni. Például gondolni arra, hogy felírjuk a fültisztítót a bevásárló listára; hogy mindjárt lejár a netes kajarendelés határideje; hogy a kicsi már megint nőtt 3 centit és új ruhákat kell neki venni; hogy be kell adatni a gyereknek az ismétlő oltást; hogy a férjünknek nincs tiszta inge…

A “mentális terhelés” szinte teljes egészében a nőkön nyugszik. Ez egy folytonos, kimerítő és láthatatlan munka.

 

Amíg a környezetemben lévő hetero férfiak azt állítják, hogy egyenlően osztják meg az otthoni feladatokat a társukkal, addig ezek a társak másként látják ezt. Ilyeneket hallok: ‘csomószor elindítja a mosógépet, de sosem pakol ki’; ‘ha rajta múlna, az ágynemű már szinte magától megállna, mielőtt észreveszi, hogy le kéne cserélni’; ‘sosem készít el egyetlen ételt sem a kicsinek’.

Számomra akkor lesz szembetűnő ez a terhelés, amikor egy olyan egyszerű munkának állok neki, mint például a rumlis asztal lepakolása. Elkezdem az egyik tárgyat elrakni a helyére, de útközben belebotlok egy koszos törülközőbe, amit bedobok a szennyesbe, amely egyébként tele van. Így hát elindítom a mosógépet. Ekkor észreveszem, hogy nem raktam el a zöldségeket a hűtőbe. A hűtőt pakolászva rájövök, hogy venni kell mustárt is, fel kell írnom a bevásárló listára. És így tovább. Végül két fárasztó óra után sikerül is rendet raknom az asztalon. Mindezt azért, hogy még aznap este újra teljes rendetlenség legyen rajta.

 

A rendrakás kálváriája (kép: Emma)

 

Ha megkérem a barátomat, hogy rakjon rendet azt asztalon, akkor ő csak rendet fog rakni rajta. A törülköző a földön marad, a zöldségek megrohadnak a konyhapulton, és nem lesz mustárunk a vacsihoz.

Ugyanígy, amikor az egyik barátnőm , J. lefekvéshez készülődvén megkérte az élettársát, hogy rakja ki a cumisüveget a mosogatógépből, az éjjeli első kelésnél azt látta, hogy a cumisüveg ugyan az asztalon van, de az összes többi edény a gépben maradt.

Amikor a férjeink arra kérnek minket, hogy mondjuk meg nekik, mit kell csinálniuk, valójában arról van szó, hogy nem hajlandóak részt venni a “mentális terhelésben”.

Természetesen ebben a viselkedésben semmi biológiai vagy veleszületett meghatározottság nincsen. Mi nők nem születünk “asztal rendberakási” szenvedéllyel, mint ahogyan a férfiak sem azzal születnek, hogy totálisan érdektelenek a széthagyott tárgyak iránt.

Ellenben egy olyan társadalomban élünk, ahol már igen korán a lányok kezébe adják a babákat és a kis porszívót, és úgy gondoljuk, hogy szégyen, ha a fiúk ezeket a játékokat szeretik. Ahol azt látjuk, hogy  anyáink veszik magukra a háztartás nyűgjét, míg apáink csak segédkeznek a végrehajtásban. (Tipikus jelenet: anya főz, a gyerek rángatja a ruháját, megkéri apát, hogy terítsen meg, emez éppen újságot olvas és azt feleli, még öt perc, és megcsinálja.) 

A művészet és a média is főként anyaként és feleségként ábrázolja a nőket, míg a férfiakat kalandvágyó hősként reprezentálja, távol az otthon melegétől. Ez a kondicionálás kisgyermek korunktól egészen felnőttkorunkig végigkísér minket.

A nők egyre nagyobb mértékben férnek hozzá a munkaerőpiachoz, ugyanakkor még mindig ők az otthoni teendők fő “ügyvezetői” is.

 

Amikor anyává válunk, ez a kettős kitettség még inkább ránk szakad. 11 nappal a szülés után (Franciaországban – a szerk.) a partnerünk visszamegy dolgozni. És ez neki teljesen természetes.

Mi pedig ezalatt az idő alatt – a regenerálódás és az éjszakázások közepette – felkészülünk mentálisan mindarra, ami a baba gondozásához szükséges: keresni egy dadát, ruhákat venni a kicsinek, elmenni az orvosi vizsgálatokra, elkészíteni a családnak a vacsorát .

 

Mindent anya csinál (kép: Emma)

 

És amikor visszatérünk a munkába, olyan ördögi tempót kell felvennünk, hogy kevésbé érezzük fárasztónak, ha mi magunk oldunk meg mindent, mint, hogy a férjünkkel csatározzunk, hogy ő is kivegye a részét (Franciaországban a nők átlagosan 4 hónappal a szülés után térnek vissza a munkába – a szerk.).

Így láthatunk olyan, már igen régóta apai szerepben lévő férfiakat, akik még mindig nem tudják, hol kell ruhát venni a gyereknek, mit adjanak neki enni és mikor kell őt oltásra vinni.

Igaz, persze, hogy semmi sem kötelez minket, hogy ezeket a dolgokat megtegyük. A gond az, hogyha nem tesszük, az az egész családot szankcionálja. Ezért sokan közülünk beletörődünk, hogy egyedül vigyük ezt a “mentális terhet”, lecsippentve a munka- és a szabadidőnkből, hogy mindent mi magunk tartsunk kézben.

Nos, tudom, hogy egyes férfiak mit fognak erre mondani: ‘ez nem igaz, felerészben mindent én csinálok otthon’. Erre csak az tudom mondani, hogy szuper (de azért csekkoljátok ezt le a partneretekkel is).

Viszont ez nem változtat az alapproblémán: a statisztikák szerint még mindig a nők kezében összpontosulnak az otthoni teendők. A francia statisztikai hivatal (Insee) szerint a nők 2,5-szer több időt töltenek a háztartási feladatokkal, mint a férfiak.

 

Hogy megváltozzanak a dolgok, úgy gondolom, hogy a férfiaknak egyértelműen nagyobb felelősséget kéne vállalniuk a háztartásban. Már az is igen hasznos lenne, ha jogot formálnának arra, hogy több időt tölthessenek a családjukkal a gyermekük születése utáni hónapokban. Egyelőre csak a feministák követelik az apasági szabadság meghosszabbítását, ráadásul elég kevés sikerrel. Itt az idő melléjük állni!

Ezenkívül még segíthet, ha tisztázzuk egymás között a dolgokat, és elosztjuk a visszatérő és  kevésbé kritikus teendőket; akár annak árán is, hogy nagyobb toleranciát mutatunk a szanaszéjjel heverő tárgyak iránt. És aztán ott van az is, hogy olykor-olykor megengedjük maguknak, hogy úgy maradjunk távol otthonról, hogy nem készítünk elő semmit, és még lelkiismeret-furdalás se gyötör. A szerepek felcserélése sokszor hatékonyabb, mint a vita.

És persze neveljük úgy a gyerekeinket, hogy minél kevesebb sztereotípiát lássanak, az egyenlőségen alapuló jövő érdekében!”

 

Emma Facebook oldala: ITT

Emma weboldala: ITT

 

Főoldalon kiemelt kép innen: unsplash.com

A fordítás saját szellemi munka. Kérünk, ha megosztod, tüntesd fel az AnyaKlikket is forrásként. Köszönjük.

Köszönjük, hogy olvasol minket.

Mondd el nekünk a véleményed lent!

Hogy ne maradj le a legfrissebb posztokról és a mindennapjainkról, kövess minket Facebookon és Instagramon is! 

 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Tulok Imre says:

    Felhvívom a figyelmet erre a részre:
    “És aztán ott van az is, hogy olykor-olykor megengedjük maguknak, hogy úgy maradjunk távol otthonról, hogy nem készítünk elő semmit, és még lelkiismeret-furdalás se gyötör.”

    Abban, hogy a nőt ez a mentális terhelés éri, az is benne van, hogy nem saját akaratából tart mindent a kezében, hanem belső kényszerből (valószínüleg a női szerepe, a megfelelési vágy és az anyai szerepminta miatt) – különben nem lenne lelkiismeretfurdalása.

    Ez pedig önismereti kérdés, ha a nőnek a lelkiismeret furdalás problémát jelent, akkor meg kell tanulnia megszabadulnia a számára nem jól működő mintáktól, elfogadni, hogy nem kell a háztartásnak és a család életének olyannak lennie, amilyennek a benne lévő maximalista elvárások miatt lennie kellene és elengedni a gyeplőt: elfogadni a hibákat, a nem tökéletes működést és ennek árát: az emiatt esetleg fellépő probléműkat, amelyek általában azért nem túl nagyok és könnyen megoldhatóak.

    Ez sokkal konstruktívabb, mint a férfi felé irányuló elvárás, miszerint neki is így kellene gondolkodnia, stb. Ez a gondolkodás közelít a társfüggő viselkedéshez, vagy az is talán, ezért játszmákhoz vezet és kudarcra ítélt. A megoldáshoz fontos, hogy a nő a saját elképzeléseit is felülvizsgálja, el tudja engedni a belső kényszereit és ezen az alapon – a többiek bevonásával – már fel lehet építeni egy családi együttműködést, hogy ne omoljon össze a háztartás.

    S ennek az egyik legnagyobb ára lehet a mártír szerepből való kilépés és a kontroll elvesztése, amelyeknek annyi rejtett haszna van, hogy nagyon nehéz megválni tőle.

  2. Tréfás Hajnalka says: (előzmény @BalázsN1234)

    Szerintem simán, amíg VAN tiszta edény, VAN tiszta ruha, és nem maradnak retkes dolgok 24 órán túl szanaszét. Eleinte (amíg nem volt két gyerek, ami egybeesett azzal, hogy kezdő fordítóként a munkám is kevesebb volt) totál maximalista voltam, minden ragyogott, ilyesmi. Azóta a szintet eggyel lejjebb vittem, ha pl. egy szoros határidő egybeesik valami családi biszbasszal, akkor bizony előfordul, hogy reggelre marad a mosogatás, és most, ahogy kinézek az ablakon, igen, a tegnapi mosásom még a kötélen lóg, pedig már megszáradt (majd ha a gyerekek hazajönnek az iskolából, ráuszítom őket (: ). Sőt, az is előfordul, hogy olyan jól leülök este a férjemmel dumálni vacsora után, hogy azért nincs elmosogatva. Másnap el lesz, de annyit nem ér egy tiszta vájdling, hogy otthagyjam a társamat, aki amúgy többnyire este nyolcra ér haza (:

  3. Bár Hajnalkának szántad a kérdéseket, nekem is lenne hozzáfűznivalóm. Így is jócskán vannak dolgok, amikbe én szoktam bele, amik fölött szemet hunyok, és nem izgat. 😉 Egyébként nagyon hasonló értékrenddel érkeztünk a kapcsolatba: pl egyikőnk sem hagyja szanaszét a szennyes ruhát a lakásban, egy éjszakánál tovább nem hagyjuk a mosatlan edényt a mosogatóban stb. Kevés dolog volt, ahol konfrontálódni kellett, de persze volt. Én kényszeresen tartottam magam az időben evéshez hétvégén, vagyis felkelés után reggeli, 1 és 2 között ebéd, este vacsora. A férjem ebből a szempontból tök spontán, ha éhes, eszik, ha nem éhes, nem eszik. Így kellett találnunk egy közös nevezőt. Ma már a férjem is szívesen ül le a közös reggelihez az asztalhoz (nem csak elmajszolgat valamit a konyhapulton vagy a tévé előtt), én pedig már nem esek kétségbe, ha délután 4-kor ebédelünk. 🙂 A mosásban is csiszolódtunk, én a ruhákat 5-6 körben mostam régebben, ő meg kb 2 programot használt (1. törülközők, 2. minden más), így történt, hogy én egyszerűsítettem (nem válogatom már négyféle színskála szerint a ruhákat), ő meg felfedezte, hogy miért érdemes külön mosni a kényes ruhát. Szóval azt hiszem, mi már sok mindenen túljutottunk. 🙂 A majom persze majd akkor ugrik a vízbe, amikor én visszamegyek dolgozni a szülési szabi után. Mert már nem csak a lakás rendben tartása + betevő falat megvásárlása lesz a plusz feladat, hanem a kisgyerekkel kapcsolatos teendők beosztása is.
    Szerintem nagyon fontos, ahogy Hajnalkának is írtam, hogy ne csússzunk bele az áldozatszerepbe, hanem beszéljük meg a dolgokat, állítsuk fel a prioritásokat, mérlegeljünk, nézzük meg kinek mi fér bele.
    Volt nekem egy tök jó coachom, ő a tranzakcióanalízist használta. Ebben mondják, hogy mindig mindenre le kell “szerződni” egymással, még a legapróbb ügyekre is. Minden emberi kapcsolat ezen alapul.

  4. Teljesen jó megközelítés. Nekem ebből az jön le, hogy nálatok működik a kommunikáció a családon belül, és senki sem játszik áldozatszerepet: te azért nem, mert megfelelő mennyiségű segítséget kapsz, a férjed, gyerekek pedig azért nem, mert belátják, hogy ez bizony közös szekér.
    Azt gondolom – olvasva a megosztások alatti kommeneteket -, hogy jó pár nőnek (és férfinak) volt homlokra csapós érzése a cikk kapcsán. Reméljük, hogy olvassák a te itteni hozzászólásodat is, és valóban nem ragadnak le annál, hogy “szegény nők/anyák mennyit melóznak, bezzeg a férfiak azt se tudják mi az a háztartás” 🙂

  5. Amennyiben ez a mindketten dolgoztok, kiszervezősdi lenne nálatok, te el tudnád viselni a párod saját rendszerét? Mondjuk övé a főzés, de reggelre hagyja a mosogatást, addig úszik a konyha? Nem gyűjti összes a szennyest szanaszét a lakásból csak mosás előtt? Nem egyszerre sokat mos, hanem minden nap felhajít egy mosást keverve a ruhákat, és reggel begyűjti a szárítóról, állandóan van kint száradó ruha?

  6. BalázsN1234 says: (előzmény @Szufi)

    Ti a szerencsés kivétel vagytok azt hiszem. Minden hosszútávú kapcsolat a kommunikáción áll vagy bukik, és ha a kommunikáció nem működik jól (most mindegy is miért nem, vagy valamelyik fél nem jó benne, nem tudja megfogalmazni-kimondani pontosan mit is akar, csak mondatpaneleket használ, vagy fordítva, valamelyik félnek túl erős az egója hogy képes legyen meghallani és játszmázás nélkül felfogni mit mond a másik). Nem nagyon ismerek jól kommunikáló párokat (mármint akik hosszú évek után is tudnak kommunikálni), én is válófélben vagyok, a cimboráim többsége is vagy válófélben, vagy megfagyott házasságban él, nem is tudnék úgy hirtelen jó példát előhúzni, olyan kapcsolatot, amiről tényleg elhiszem hogy jól érzi magát a pár benne…

  7. Tréfás Hajnalka says: (előzmény @Szufi)

    Igen, a háztartásnak (meg mondjuk az egész együttélésnek (: ) az az alapja, hogy a felek átbeszélik a teendőket, enélkül semmi nem megy. Az ördög viszont mindig a részletekben van. Mikor egy háztartásnak a száztízezer folyamata olajozottan működik, az úgy lehetséges, hogy az ember egy bizonyos rendszerben csinálja az összes mozzanatot. Példa: mikor teregetek, a zoknikat párban rakom ki, bizonyos dolog ide kerülnek, bizonyos dolgok oda, ahogy a kosárból kerülnek elő a vizes ruhák, mindegyik azonnal megy a helyére. Így amikor beszedem a tiszta ruhát, mindig tudom, hova nyúljak, az egész megvan egy pillanat alatt. Ezt a rendszert elmagyarázni a kívülállónak mondjuk másfél nap plusz gyakorlati tréning (:(: (:
    Persze a miénk különleges eset, mert vállalkozóként otthon dolgozom, a házimukára alapvetően én érek rá, én dolgoztam ki az egésznek a rendszerét. De ugyanez a helyzet a gyesen lévőkkel is. Nyilván azt, hogy “ráér” nagyon erősen idézőjelbe kell tenni (: de a tény akkor is tény: aki nincs otthon, az nem tud házimunkát végezni, ergo nem tudja azt megszervezni sem (ezért nem is képes részt vállani a “mentális terhelésből”, nincs meg hozzá a mentális folyamatábrája (: ). Ha a családom az általam kitalált rendszerben esetileg közreműködik a házimunka egyes mozzanataiban (márpedig közreműködik, erre igyekszem hangsúlyt fektetni) akkor le kell nyelnem a keserű békát (: hogy ők bizony nem fogják pontról pontra úgy csinálni a dolgokat, ahogy én. Továbbá nem látják át a folyamatot sem úgy, ahogy én, mert nincs meg nekik fejben az egész, tehát nem tudnak kinézni oldalra, hogy “hopp, ott egy koszos tányér”, mert az energiájukat egy olyan feladat végrehajtása köti le, amit nem tudnak automatikusan csinálni, és más feladatok végrehajtásával megszakítani. Ha ebbe az ember nem nyugszik bele, akkor azzal csak azt éri el, hogy a folyamatos vegzálás hatására a család egyre jobban megutálja a házimunkát, mint olyant, és még annyit sem tesz hozzá, mint korábban (a “csatározások” nagy részének ez az alapja, nem az, hogy a férfi/gyerek zsigerből nem hajlandó házimukát végezni).
    Más a helyzet, ha mindkét felnőtt nyolc órában, bejárós munkahelyen húzza az igát. Ilyenkor nyilván senki nem élvez “előnyt” a házimunkában, viszont ebben az esetben komplett folyamatokat kell kiszervezni egymásnak. Visszatérve az adott példához, nem a teregetést bízom rá x. családtagra, hanem a szennyes szétválogatását, a mosást, a teregetést, a tiszta ruha beszedését és szétszortírozását így egyben, különben az egyes felek által kidolgozott rendszerek óhatatlanul ütközni fognak. A családtag adott folyamatra nagyon hamar ki fog dolgozni egy saját rendszert, ha nem akarja folyamatos improvizálással elcseszni az idejét – na azt meg én nem fogom ismerni, és esetleg ő fog rohamot kapni, ha besegítek neki, és valami számára nyilvánvaló dolgot nem teszek meg (:
    Az összes felállásban alapvetően fontos egyébként, hogy a családtagok a lehető legkevesebb “meglepetést” okozzák, tehát semmilyen körülmények közt nem opció a szennyes edény meg a piszkos zokni széjjeldobálása, a sáros lábbal átgázolás a nappalin és hasonlók. Az alapműveleteket is érdemes bizonyos rendben csinálni: X napon van nagymosás, y napon a nagybevásárlás, z napon a takarítás, így megint csak sokkal kevésbé valószínű a nem várt, improvizálást igénylő feladatok felbukkanása. (Anyám egy életet végigsiránkozott amiatt, hogy boltba kell járnia meg ki kell találnia, mit főzzön, az egész gyerekkorom azzal telt el, hogy ezt hallgattam. Mi egy hétre előre közösen megtervezzük, mit főzünk, szombaton megvesszük a hozzávalókat plusz átnézzük az egész háztartást, hogy elfogyott-e valami. A cuccost aztán betárazzuk és kész, hét közben szaladgáljon, akinek két anyja van (: )
    Bizonyos kereset felett megoldás lehet, ha b-szok az egészbe bele, és a házimunkával megbzok pl. egy bejárónőt. Ezzel meg az a gond, hogy bizonyos emberek (pl. én (: )nem bírják elviselni, ha a dolgaikkal babrálnak, az egész “otthon feeling” sérül, ha a lakást valaki más tartja rendben.)
    Ezt az egészet minimum ilyen részletességgel kell átgondolni, különben az ember leragad ott, hogy a komoly problémák orvoslása megmarad a facebookos osztogatás szintjén (:

  8. Kedves BalázsN1234! Nagyon jó meglátás. 🙂 Ellenpéldaként viszont fel tudom hozni a kapcsolatomat, ahol én költöztem be a későbbi férjemhez, vagyis egy csomó mindenben én alkalmazkodtam, aztán idővel nagyobb lakást vettünk, közös háztartást alakítottunk ki. Szerintem a mai napig egészen szépen össze tudunk dolgozni. De ehhez az is kellett, amit te is említesz, le kell fektetni már az elején a szabályokat. Amikor pedig ezek módosulnak (pl. a gyerek születésével), akkor újra kell beszélni őket.

  9. Kedves Hajnalka! Valóban, projektmenedzser csak egy lehet, ezt én is így gondolom 🙂 Viszont a megoldás abban van, hogy a felek átbeszélik a teendőket (nem kell gondolatolvasónak lenni a férfinak, ezzel jobb, ha a feleségek tisztában vannak), beosztják azokat és idővel kialakul egyfajta olajozott rend. Rengetegen osztották, osztják meg ezt a bejegyzést a neten. Azt hiszem ez nem véletlen, komoly problémákat kell orvosolni.

  10. BalázsN1234 says:

    Férfiként annyit hozzátennék ehhez, hogy tipikusan az összeköltözős kapcsolatokból hiányzik az a pont, mikor két ember megegyezik,hogy fog működni a közös háztartás. Hagyományosan ezt a nő határozza meg, az ablakmosás sűrűségétől kezdve egészen odáig, állhatnak-e mosatlan tányérok a mosogatóban éjszakánként vagy hogy ér-e pizzát rendelni hetente kétszer vacsorára. Ritkán van olyan, hogy a nő illeszkedik be a férfi életrendjébe (esetleg akkor, fogcsikorgatva, ha van a képben anyós, aki már dominálja az aktuális háztartási működést). A férfiak a háztartásban többnyire beosztotti szerepet kapnak, konkrét feladatokkal és nagyjából ugyanazokkal a viselkedési mintákkal válaszolnak erre, ahogy a beosztottak a munkahelyeken. Páran pedáloznak, jópáran lógnak ahol lehet, legtöbben pedig elevickélnek és az egészet nem érzik a magukénak. Pedig minden férfi életképes egyedül is, de az biztos hogy nem úgy vinné a háztartást, szervezné a dolgokat, tenné a prioritásokat ahogy egy együttélős-párkapcsolatos háztartásban teszi, az együttélés ára többnyire a teljes alkalmazkodás…

  11. Tréfás Hajnalka says:

    Én ott látom a problémát, hogy egy projektnek, vállalatnak, tevékenységnek nem lehet két főnöke. Amikor a háztartás úgy isten igazából, ezerrel beindul (azaz megszületik a gyerek), a folyamatokat az anya határozza meg, ő a főnök, ő tudja, mikor mit kell csinál, hova kell tenni, stb., azon egyszerű okból, hogy a gyerek+anya kombó életritmusa (szoptatás, altatás, stb.) definiálja a nap alakulását. Ezt megfejeli az, hogy az esetek túlnyomó részében az anya az, aki effektíve otthon marad a szülés után (nálunk adott esetben akár három éven át, de más országokban is legalább másfél-két hónapig), az apa este ér haza. Ennek megfelelően az apa az anyától fogja várni az utasításokat, és akárcsak a munkahelyén, otthon sem fog megpróbálkozni a gondolatolvasással (arról nem is beszélve, miket szokott az anya az apa fejéhez vágni, ha valamit improvizál szegény, és egy komplett folyamatsor megborul miatta). Ennek az egésznek aztán vannak persze olyan minősített esetei, amik megfelelnek annak, amikor a munkahelyen az égő kanócot nem húzom ki a dinamitrúdból, mert nem kaptam rá utasítást (: ez viszont már az apa szüleinek a sara.

  12. Balázs Pere says: (előzmény @Szufi)

    Kedves Szufi!

    Szerintem ez nem társadalmi probléma. Inkább biológiai. Ha a fejem tetejére állok sem tudom úgy látni a problémákat mint egy nő. És a nő sem úgy mint egy férfi. Ennek valószínűleg evolúciós okai vannak. Csak reménykedni tudok hogy ha a gyerekek nagyobbak lesznek, majd jobb lesz…

  13. Kedves Balázs! Elnézést, az agyam szürkeállománya Péternek olvasta a Perét 😉
    Le a kalappal előtted, igazán klassz, hogy ennyi mindenből kiveszed a részed. Azt gondolom, hogy mint sok esetben, itt is segíthet a téma megbeszélése a felek (jelen esetben házastársak) között. Miért érzi úgy a feleséged, hogy te nem csinálsz semmit, illetve miért nem látja, ismeri el, hogy sok mindent csinálsz. Ebbe én nem látok bele, és azt sem mondom, hogy a nők tökéletesek és feddhetetlenek ;).

    Egyébként a munkát illetően, olyan szomorú az, amit írsz 🙁 Mintha a családapák hátrányt élveznének a gyermektelen kollégákkal szemben: mert oda kell érni az óvodába a gyerekért, el kell vinni őt az orvoshoz, sietni kell, hogy az iskolai előadásról ne maradjunk le stb. Értem, amiről írsz, és tudom, hogy sok helyen megy ez így. Azonban a fenti írás is kitér arra, hogy milyen jó lenne egy olyan társadalmat építeni közösen, amelyben a férfiak is nyugodtan lehetnek apák, tölthetnek több időt otthon a családjukkal, anélkül, hogy ez a munka kontójára menne. Azt hiszem, Emma képregénye értetek is készült. 🙂

  14. Balázs Pere says: (előzmény @Szufi)

    Kedves Szufi!

    Nem Péter vagyok, hanem Balázs 🙂 Én a férfiak oldaláról látom a dolgot. Reggel viszem a gyerekeket óvodába. A munkahelyemen egész nap dolgozok, sokszor ebédelni sincs időm. Mikor estére hazaérek, részt veszek minden munkában: vacsoráztatás, fürdetés, esti mese, fogmosás, stb. Éjszaka még dolgozok egy kicsit, hogy egy átlagos gyerektelen kollégám munkateljesítményét elérjem. Teljesen ki vagyok purcanva. A feleségem szerint mégsem csinálok semmit. (nem olvasok otthon újságot, nem TV-zek, nem járok el a haverokkal, még sportolni sincs időm…)
    Ha ez egy általános probléma, cikkeket írnak róla, akkor lehet hogy ez nem a férfiak hibája, hanem a férfiak egyszerűen ilyenek. Akár tetszik akár nem, máshogy gondolkodnak, máshogy látják a világot. (A fiúk kisautókkal játszanak, a lányok babáznak. Pedig senki nem mondta meg nekik hogy így kell játszaniuk.)

  15. Kedves Péter, köszönjük a hozzászólást. A fenti cikkben nem csak a frissen szült, két év alatti gyermekkel rendelkező anyákról van szó. A biológiai meghatározottságot pedig nem kizárólag a baba körüli teendőkre érti a képregény írója: “mikor a férjeink arra kérnek minket, hogy mondjuk meg nekik, mit kell csinálniuk, valójában arról van szó, hogy nem hajlandóak részt venni a “mentális terhelésben”.
    Természetesen ebben a viselkedésben semmi biológiai vagy veleszületett meghatározottság nincsen. Mi nők nem születünk “asztal rendberakási” szenvedéllyel, mint ahogyan a férfiak sem azzal születnek, hogy totálisan érdektelenek a széthagyott tárgyak iránt.”

    Az említett kutatás pedig semmivel sem támasztja alá, hogy csak és kizárólag a nőknek kellene foglalkozniuk a háztartással. 😉

  16. Balázs Pere says:

    Link nélkül:

    A terhesség alatt a nők agyának bizonyos részein csökken a szürkeállomány, ami segíti az alkalmazkodást az anyasághoz, illetve az anya és gyermeke közötti kötődés kialakulását – írja az MTI egy új tanulmány alapján.
    A terhesség alatt a nemi hormonok szélsőséges hullámzást mutatnak, drasztikus testi és lelki változások zajlanak. A kilenc hónap alatt a nőket annyi ösztrogén árasztja el, amennyit összesen hátralevő életükben sem kapnak. Arról azonban eddig elég szűkös ismerettel rendelkeztek a tudósok, hogy milyen hatásai vannak a terhességnek az agyra.
    Sok nő állítja, hogy a terhesség alatt feledékennyé és érzelmessé válik, amit a állapotukra vezetnek vissza. Az új tanulmány szerint valóban végbemennek strukturális változások az anyák agyában. Ezek a serdülőkori változásokhoz hasonlóak, és legalább két évig fennmaradtak. Arra azonban nem találtak bizonyítékot, hogy a nők memóriája romlott volna.
    Kevesebb szürkeállomány, több gondoskodás
    A barcelonai Universitat Autonoma és a holland Leideni Egyetem kutatói a Nature Neuroscience szaklapban publikált tanulmányhoz 25, először szülő nő agyáról készítettek felvételeket, először a terhesség előtt, aztán közvetlenül a szülés után, majd két évvel később. Ezeket a felvételeket hasonlították össze 19, először apává váló férfiéval, 17 gyermektelen férfiéval és 20 gyermektelen nőével.

    Fotó: Rick Eglinton / Getty Images Hungary
    A tudósok lényeges csökkenést figyeltek meg az először anyává lett nők agyának szürkeállományában. A szürkeállomány változása az agy olyan területein következet be, amelyek az úgynevezett tudatelméleti feladatokkal voltak kapcsolatosak, vagyis azzal a képességgel, hogy másoknak érzéseket, mentális állapotokat és tartalmakat tulajdonítunk. Ez a tudósok szerint különböző módon biztosít előnyt a kismamáknak:
    segíti őket gyermekük szükségleteinek felismerésében,
    éberebbé teszi őket a lehetséges veszélyekkel szemben, és
    szorosabb kötődést tesz lehetővé a gyermekükhöz.
    Elseline Hoekzema, a tanulmány vezető szerzője, a Leideni Egyetem Pszichológiai Intézetének kutatója szerint az agyszerkezeti változások valószínűleg azért következnek be, hogy a nőt felkészítsék az anyaságra. A kutatás azt is feltárta, hogy a változások attól függetlenül zajlanak, hogy a magzat természetesen vagy mesterséges megtermékenyítéssel fogant.
    A változás olyan jellegzetes volt, hogy a számítógép csak a felvételek elemzésével képes volt kiszűrni az állapotos nőket. A kutatás a nők agyának fehérállományában is lényeges változásokat talált. Az először apává váló férfiak agyának szürkeállománya viszont nem változott a partnerük terhessége alatt és a szülés sem.

  17. Balázs Pere says:

    “Természetesen ebben a viselkedésben semmi biológiai vagy veleszületett meghatározottság nincsen.”
    Vagy mégis?

    http://index.hu/tudomany/2016/12/20/a_szules_megvaltoztatja_az_anya_agyat/


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!