AnyaKlikk

Most szültem, és már menekülnék otthonról: normális vagyok?

Jóformán meg sem száradt a tinta a gyermekem születési anyakönyvi kivonatán, a tudatalattim már sorjában küldte – álmok formájában – az üzeneteket: jó lenne pár óra kimozdulni, lehetőség szerint egyedül. Persze egy frissen szült, jóravaló magyar anya a valóságban nem tesz ilyet. Ugye?

A férjemmel csatangoltunk valahol, amikor hirtelen eszembe jutott, hogy haza kéne mennünk. Iszonyatos lelkiismeret-furdalásom támadt ugyanis amiért a pár hetes babánkat otthon hagytuk. Egyedül!

Mielőtt rám küldik a gyámhatóságot, megnyugtatnám az aggódókat: ez csak egy álom volt. Ám nem ez volt az első ilyen. Egyik alkalommal a szülőszobán voltam, a szüleim kísértek el. A nagy vajúdás közepette észbe kaptam, és hazaszalajtottam apukámat, ugyan nézze már meg, hogy van kicsi Zs. Mégsem kellett volna tán otthon hagyni őt…

A legutóbbi álmomban külföldön kirándultam egy nagy csapattal. Beneveztünk egy tájfutóversenyre. Már talpig futódresszben voltam, amikor belém nyílalt, hogy van nekem egy gyerekem, akit még meg is kell szoptatnom. Felkaptam hát őt is, és vittem magammal. A futóversenyen végül nem indulhattam, mert túl magas pulzust mért a főszervező – aki nem volt más, mint országunk miniszterelnöke (hogy hogyan került az álmomba, ne kérdezzétek…). Azzal utasított vissza, hogy anyuka vagyok, van egy pici babám, felelős vagyok az egészségemért, ilyen állapotban nem futhatok. Őrjöngtem a dühtől. Engem ne korlátozzon be senki!

Szánom-bánom, de úgy tűnik, nehezen bírom a bezártságot. És még november is van, sötét is van.

Most gondoltam bele: már egy hónapja itthon vagyok, non stop, a négy fal között. Persze voltam már levegőn. Egyszer elmentem a két villamosmegállóra lévő drogériába, míg apa vigyázott a dedre. Valamint párszor már kimerészkedtünk babakocsival sétálni… a lakásunk 500 méteres körzetében.

(Na jó, meg voltam egyszer varratszedésen is egy héttel a szülés után. Durván fog hangzani, de baromi felemelő érzés volt egy órát egyedül töltenem, elengedett kézzel, mint egy felnőtt.)

 

 

Ami a sétákat illeti, a védőnő és a gyerekorvos szerint ezeket nem szabad túlzásba vinni. A doki például három-négy hétig levegőre sem engedett (volna) minket. Hát mi azért megejtettünk egy-két 15 perces sétát a napsütéses őszben. Nem vagyok egy izgága típus, azonban ennyit én sem bírok itthon ülni. Igen hamar eljutottam arra a pontra, hogy sóvárogva néztem az ablakból a járókelőket. Elkezdett hiányozni az utca.

Merem remélni, hogy nem én vagyok az egyetlen anya a világon, aki úgy érzi: néha jól esne kimozdulni, társasági életet élni, shoppingolni egy nagyot, moziba menni, vagy ne adj isten pár órát dolgozni – bennem már ez utóbbi is felmerült (és hol van még a szülési szabi vége?!). 

Valamelyik kismamás csoportban értekezett a minap pár anyuka arról, hogy manapság nem tartják be a gyermekágyi időszakban a pihenésre vonatkozó intelmeket (ergo: feküdni, feküdni, feküdni). Hiszen nem véletlenül hívják gyermekÁGYnak, csak pihenni kéne nagyjából egy hónapig, és a gyerkőccel lenni nullahuszonnégyben. Tudom, hogy nem vagyok normális, de én biztosan begolyóznék, ha hat hétig nem csinálhatnék semmit, a baba körüli teendőket kivéve. Jelen pillanatban a főzés és a takarítás is remek kikapcsolódásnak számít. Persze ezeket sem akkor csinálom, amikor akarom, hanem, amikor lehetőség van rá. Ehhez nyilvánvalóan segítség is kell, ez tagadhatatlan. Szétszakadni sem érdemes. 

Persze nem panaszkodnom kéne, hiszen itt van nekem egy gyönyörűséges kislány, akit a világ minden kincséért sem cserélnék el. Minden egyes alkalommal, amikor ránézek elolvadok. Értelmet nyer minden.

Csak éppen hiányzik a régi önmagam. Hiányzik az, hogy akkor és azt csináljak, amit akarok, és amihez kedvem van.

Hogy megszakítás nélkül nézzek végig egy másfél órás filmet. Hogy vasárnap reggel kicsit tovább lustálkodjak az ágyban. Hogy lelkiismeret-furdalás nélkül menjek vécére, és gyereksírás aláfestőzene nélkül végezzem a nagydolgomat. Hogy ne csak a kaki-szopi témakörében legyek jártas, hanem újra felvegyem a fonalat a nagyvilág híreit illetően. Hogy ne kelljen epekedve várni a férjemet délutánonként és azt, hogy a napjáról meséljen (merthogy velünk ugye nem sok minden történik).

 

 

Jóllehet, ezek egoista vágyak. Vállalom a megkövezést.

Ugyanakkor az is gondolom, hogy más anyák is küzdenek ezzel a démonnal. Nekik üzenem, hogy nem szégyen ezt érezni és pláne nem bevallani. Tök mindegy, hogy ez az érzés egy hónappal vagy egy évvel a szülés után jön el. Ettől még ugyanúgy szeretjük a gyerekeinket, ugyanúgy gondoskodunk róluk, ugyanúgy ők az elsők az életünkben. Azonban emellett nők is vagyunk, emberek is vagyunk. 

Részemről nem fogok úgy tenni, mintha minden csupa-csupa rózsaszín és habcsók lenne. Mert, ahogy tanult blogtárs kolleginám szokta mondani, igenis vannak pillanatok, amikor az ember legszívesebben eladná a gyerekét

Hatalmas dolog látni azt, hogy a porontyod szó szerint napról-napra egyre többet fejlődik. Amikor azon kapod, hogy hirtelen átfordítja a fejét hason fekvésben, vagy, hogy reggel ébredésnél rád mosolyog, egyenesen bele a szemedbe, holott előző nap még ezt nem tudta. Ezek a pici dolgok megédesítik a napjaidat. De ettől még fair azt érezni, hogy, ha csak egy órácskára, de kiszakadnánk az etetés-pelenkázás-altatás háromszögéből.

Mindebben persze benne van az is, hogy újdonsült szülőként jócskán át kell alakítani az életünket, gondolkodásmódunkat. Hazugság lenne azt mondani, hogy minden megy tovább a régi kerékvágásban. A megszokott kis életünkben lesznek lemondások és kényelmetlenségek. Megéri? Naná.

De okosnak is kell lenni, hogy az ember ne fásuljon bele. Kell az én időÉr meginni egy jó kávét délelőtt, ér elolvasni egy érdekes cikket, ér jógázni, sportolni egyet, ér rábízni a gyereket apukára, nagyszülőkre egy-két órára. Mellesleg kisgyerekkel is ki lehet mozdulni: csomó klub létezik már, baba-mama torna/jóga, babaúszás. 

Ami pedig a munkába való visszatérést illeti, nálam még egyelőre nem aktuális, de itt egy remek, témába vágó cikk magyar társadalmi viszonyokról: katt ide.

Azt hiszem, nagyon fontos kimondani, hogy nem kell rabszolgának lenni a gyerek mellett. Ahogy a repülőn szokták mondani az utaskísérők: először magunkról gondoskodjunk, magunkra rakjuk fel az oxigénmaszkot, utána tudunk másokon segíteni. Csak így működik.

 

Köszönjük, hogy olvasol minket.

Mondd el nekünk a véleményed lent!

Hogy ne maradj le a legfrissebb posztokról és a mindennapjainkról, kövess minket Facebookon és Instagramon is! 

 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Szufi says:

    Köszönöm a hozzászólásokat 🙂

    Igen, óriási dolog, ha a nagyszülők, testvérek tudnak segíteni a gyerek körül vagy akár a háztartásban. Baromi nagy szerencsém van, mert a szüleim ilyenek <3

    Ami pedig az egy-hónapig-ne-mozduljunk-ki témakört illeti… nos, minden erre erősít rá, a gyerekorvos, a védőnő, a szülész (bár ez utóbbi csak arra kért, hogy a császár miatt a babánál nagyobb súlyt ne emelgessek). A magyar társadalmi berendezkedésről nem is beszélve. 🙂 Az anyák elsődleges funkciója a gyerekpesztrálás, és pont (ld. 3 év fizetett szülési szabi, alig létező részmunkaidő stb). Ez is megérne egy posztot… majd talán egyszer 😉

  2. HajósÁgi says:

    Nem akarlak “lesajnálni”, mert érzem, amit érzel, de sajnállak. Elhitted ezt az egy-hónapig-ne-mozduljunk-ki dolgot, ami szerintem egy jó nagy baromság.
    Bele lehet bolondulni, de nagyon. Az első gyerekemnél még betartottam, meg fertőtlenítettem, meg a többi dolog. Tényleg az volt a szerencse, hogy imádtam/dom a gyereket, ez az egy segített át ezen az időszakon.
    A másodikkal négy napos korában már boltban voltam, a nagyobbiknak iskolát kerestem, éltem az életemet (kicsit light-osabban ugyan), mint előtte, és nem dőlt össze a világ.
    A kicsik erősek, a manapság nincsenek halálos vírusok a levegőben és ha egy étkezés vagy pelenkázás kicsit késik, hát, nem a világ vége… 🙂 Menj, és éld a régi életedet VELE, és csak a saját megérzéseidre figyelj. Jó lesz 🙂

  3. Táltosparipa says:

    Ezért volt jó régen a nagycsalád. Mindig volt valaki, aki mozgósítható volt, ha az anyukának szusszanásra volt szüksége: nem hívták én-időnek, de az volt a funkciója! És igen, ennek a szükségét pár hetes baba mellett is érezheti az anyuka – hiszen ő továbbra is felnőtt, felnőtt igényekkel. Ezért jó, ha nagymama, nagypapa segít, hála minden ilyen segítő nagyszülőnek!


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!