AnyaKlikk

Paramami a pesti forgalomban: terhesen, kisgyerekkel kezdtem újra vezetni

Én vezetni? Soha!

A vezetés és én nem voltunk túl jó barátok. 18 évesen (13 éve) szereztem meg a jogosítványt a szüleim unszolására, mondván ez majd nagyon fontos munícióm lesz a felnőtt létben. Szerettem, elsőre meglett minden vizsgám egy vidéki nagyvárosban, büszke voltam magamra. Aztán nem nagyon volt min gyakorolnom. Vagy egy böhöm, platós pick up teherautó lett volna a választásom, vagy semmi, de mivel nem is éltem ezzel a járművel egy háztartásban (180 km-rel odébb jártam egyetemre), így szépen elsikkadt a vezetés, mint ” tanult tudás” az életemben.

Aztán elkezdett hatalmas félelem rakódni bennem erre a projektre, visszatekintve a családunkban tapasztalható, nőket érintő vezetési hajlandóságot illetően. Azt láttam, hogy édesanyám egy majdnem nullkilométeres jogosítványt pakolt örökre a fiók mélyére egy összesen 20 km-es, nem túl sikeres családi autózás után (egyébként 40 évesen szerezte meg), és a nővérem is ugyanezt tette, némi motoros tapasztalatszerzés után, már vagy 20 éve. Ebből nyilván levontam a következtetést, hogy rám sem vár más: nekünk ez nem megy, elkönyveltem, hogy én sem fogok soha vezetni a sikeres indulás ellenére.

Volt pár próbálkozás nyilván (elég haloványnak mondanám) a tudás ébren tartására (aztán inkább effektív feltámasztására), a férfiak mellettem újra és újra próbáltak meggyőzni, hogy vezetni kell, vezetni jó, de vagy nem voltak kitartóak, vagy én növesztettem egyre nagyobb félelmet a dolog köré – szóval érdemben nem álltam kötélnek. A hisztim óriás volt, a félelmem addigra már gigászi. Az évek pedig múltak.

A szülés után…

Aztán lassacskán leesett, hogy mennyire rossz is kiszolgáltatottnak lenni egy kisgyermekkel az oldalamon, egyedül a főváros egyik peremkerületében, ha én magam nem tudok vezetni, és mindig másnak a segítségére gyúrni, ha kórházba, sztk-ba vagy bárhova kell mennem. Ugyan a tömegközlekedés nagymestere lettem egy évtized alatt, de csecsemővel mindez már nem volt azért olyan egyszerű.

A pontot az “i”-re a “kiszolgáltatott anya”-vonalon az tette fel, amikor egyszer újszülöttemen a kiérkező gyermekorvos köldökcsonkos elfertőződést vélt felfedezni, és kérte, azonnal vigyem kórházba. Na most én ott voltam friss császáros sebbel, teljesen sápadtan, ugyanis akkor egy hete született a fiam. Gyermekágyi vérzés, bedurrant mellek a megindult anyatej miatt, miegymás – talán nem kell ecsetelni, hogy voltam már erősebb, jobb, beszámíthatóbb, magabiztosabb állapotban is. A férjem dolgozott, az egyetlen nagymama az agglomerációban, nem egy sarokra (és nem feltétlen ugrasztható mindig), hát akkor majd valahogy elzötyögök busszal a kórházig pánikomban (annyira nem voltam képben hirtelen, hogy azt sem tudtam, hol van az intézmény, ahova tartozunk)…

A gyermekorvos megszánt: bepakolt minket a babahordozóval az autójába, és meg sem állt velünk a kórházig, ott pedig egyengetve utunkat szinte azonnal betolt minket a sebészetre. Azt hiszem, a hála nem megfelelő szó arra, amit akkor éreztem az anyáskodása okán, azt az önzetlen segítséget, amit akkor kaptam. Aztán a vizsgálatok végére a nagymama is megérkezett, hogy hazaszállítson minket a kórházi kaland után, szóval érkezett a családi segítség is – de onnantól tudtam, ez így nem mehet tovább.

Az enyém lesz a kisPiros

Egyéves lett a fiam, amikor kimondtam: akkor igen, legyen nekem is egy kisautóm. Amiből kilátok és amit érzek a 160 centimmel, amit nem kell féltenem, amit meg lehet húzni, amit lehet nyúzni, lefullasztani, nem sír (annyira), ha ráindítok, házilag is lehet barkácsolni. A férjem eszméletlenül boldog volt, nagyon hamar felhajtotta nekem a kisPirost, rendbe tetette, rendelkezésemre bocsátotta.

IMG_20160803_165155

A fiam kedvenc babakönyvében egy az enyémhez kísértetiesen hasonló verda 🙂

 

Áttörésnek áttörés volt, de mégsem. Vezetgettem, de csak a férjemmel az oldalamon, bevédve magam, minden forgalmi fennforgásnál elmondatva vele, mit is kell tennem, ez vagy az milyen tábla, kit engedek el, merre figyeljek. Nem éreztem magam elég jónak, sőt azt sem mondhatnám, hogy elkezdett volna áramlani bennem a magabiztosság vezetés közben, és csak azt hajtogattam, hogy ez mégiscsak Budapest, én pedig egy vidéki, egyszerű lány vagyok, nem bírom és nem merem felvenni ezt a vezetési ritmust, és túl hebrencs vagyok, hogy ennyi mindenre figyeljek. Csak a mócsing volt a gyomromban, a torkomban: ha tudtam, kerestem a kibúvót, adott szituban miért is nem én viszem haza valahonnan az autót a férjem helyett, gyakorlásképpen. És a másik kifogás: egy egyéves gyereket nem tehetek ki a forgalomban annak, hogy nem tudok vezetni, én inkább nem és nem vezetek. Mondanom sem kell, hogy a környezetem szerint amúgy minden jól haladt, biztonságosan, technikailag is megfelelően róttam a kilométereket.

Sírva elindulok

És megint az idő volt a gyógyír a félelmeimre: egy szép napon, pár száz kilométer felügyelet alatti legyúrása, illetve némi autópályás tapasztalat után immár újra várandósan azt éreztem, ha most nem megyek el egyedül a fiamért az amúgy másfél kilométerre levő bölcsődébe autóval, akkor soha. Az utat ismerem, pontosan, és bár van benne egy para kereszteződés, igaziból nincs félnivalóm. Az eső is esik, ez a legjobb döntés. És beültem, és azt a 6 perces autóutat hangosan zokogva, magamnak magyarázva elvezettem az úti célig. Kiszakadt belőlem ott és akkor valami, anyám és talán a nővérem helyett is, hogy basszus, tudunk mi vezetni, egyedül is tudunk, megy ez.

IMG_20160307_114910_1

Az a bizonyos első önálló utam – így adtam a férjem tudtára, ezzel a fotóval, háttérben a bölcsi

Azóta projektszerűen mindenfelé próbálkozom egyedül – illetve a kisfiammal a hátam mögött – eljutni, apró lépésekben. Először csak a kerületünkön belül, aztán átcsorogva a szomszéd kerületbe, aztán GPS-sel olyan célt bevéve, amerre még ugyan nem jártam, de a férjem oldalán ülve már nagyjából ismertem a járást. Az adrenalin ilyenkor szalad felfelé (leizzadással, heves szívdobogással), mondogatom magamnak a bátorító mondatokat. És bár paradox, de nagyon jó érzés mindez, hogy egyre önállóbb tudok lenni, egyre bátrabb, bár tényleg kis lépésekkel közeledem a vágyott szabadságom felé, hogy bárhova, bármikor el merjek menni.

De elindultam… Már csak egy-két akadály van. Például olyan kicsi vagyok, hogy teljesen be kell húznom magam a kormányhoz, hogy elérjem a pedálokat – a hasamat így a harmadik trimeszterben viszont már nem tudom hova pakolni, ez még sok kérdőjelet rajzol a homlokomra, hogy innentől miképp oldom meg. Aztán az is józanító erejű – pl. egy necces forgalmi szituban -, ha a gyerek odabent akkorát rúg a vesémbe/húgyhólyagomba, hogy csillagokat látok, nem azt, milyen színűre vált épp a lámpa… De ugyanilyen izgalmas, ha mondjuk egy telezöldes kereszteződésben ér egy jóslófájás. És persze van úgy, hogy annyira kimerít egy-egy új úti cél (és a vele járó stressz), amit sikeresen abszolválok, hogy a nap további részében egyszerűen használhatatlanná válok, teljesen elfáradok.

vezet

Várandósan visszaülni a volánhoz (a kép illusztráció, forrás: Flickr, niXerKG)

Ebből kell kihozni, amit lehet

Nyilván nem terhesen kellett volna rádöbbennem, hogy sürget az idő, hogy már nincs hova halogatnom ezt a vezetésdolgot, de ha így alakult, emelt fővel veszem tudomásul, hogy ilyen balga is csak én lehetek. 🙂

  • A fővárosban próbálgatni a bátorságomat,
  • kisgyerekkel a hátsó ülésen,
  • várandósan,
  • több ezer kilométeres vezetési tapasztalat nélkül.

Ilyenkor egy dolog mindig erőt ad: a férjem mellett a kétévesem rendületlenül biztat (neki is mindig elmondom, ha olyan helyre megyünk, amitől még félek kicsit, amerre még nem jártunk): “anya, jól vezetsz!” vagy “anya, szépen tolattál!”, esetleg, “vahúúú, anya, vagány vagy!”.

Hát, kell ennél több? <3

Köszönjük, hogy olvasol minket.

Mondd el nekünk a véleményed lent!

Hogy ne maradj le a legfrissebb posztokról és a mindennapjainkról, kövess minket Facebookon és Instagramon is! 

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!